Szomorú vasárnap

Ideje leülnöm és számadást tennem,

magamnak magamról és mindenről mit tettem.

Leltárt készítenem és selejteznem, ha kell,

mert hiába várok választ, senki sem felel.

Púp vagyok saját hátamon,

évtizednyi fájdalom vállamon…

a nevetések mögé rejtett gyötrelem…

a hátrahagyott mindent elsöprő szerelem…

a semmit sem érő türelem…

a valóságtól való félelem…

magam sem tudom van-e megoldás,

vagy csak felesleges önmarcangolás,

hiábavaló vallomás

e kétségbeesett számadás.

A mosoly, idővel vigyorrá lett

és évek szálltak el fejem felett.

Fuldoklom, saját kezem állt görcsbe nyakamon,

de szorításom nem enged, így állva bosszút magamon.

Féltem átgondolni, csak töprengtem azon,

hogy hová lett az a bátor amazon,

ki sosem vett fel védekező vértet,

hagyta veséjébe taposni a térdet,

és hagyta, hogy fájjon az összes szúrás,

hősiesen tűrte, hogy meg ne tudja más…

Most hang nélkül üvöltök értelmetlenül,

feszít a kín, rettegek mélyen legbelül,

csak kiírom magamból a nyomasztó sérelmet,

bár magam sem látok benne már értelmet…

A magányos sírás medret vájt arcomra,

hiába emlékezem minden harcomra,

buzdítás helyett inkább tönkretesz.

Már nem érdekel, hogy holnap mi lesz.

Négy évtized alatt élnem nem sikerült.

Elvesztek a rózsaszín álmok, erőm végleg kimerült.

Az értelmetlen küzdelmet, és önmagam feladom…

nem marad utánam más, csak egy apró sírhalom.